A tánc az életem. Ezt biztosan sokan kimondták már, de én komolyan is gondolom. Már kisgyermek koromban kezdődött a szerelem, mikor egyszer anyukámmal elmentünk egy táncstúdió kirakata előtt és én bekukucskáltam. Éppen balett óra volt, és annyira szép volt, ahogyan mozogtak, hogy abszolút magával ragadott az érzés. Emlékszem, hetekig ezzel álmodtam, annyira foglalkoztatott a dolog. Aztán egyik nap odaálltam anyukám elé és közöltem vele, hogy márpedig akár mit is mondd, én táncosnő leszek. Nagyon kinevetett, kacagott rajtam, mint ahogyan minden anyuka kacagna a gyerekén, mikor ilyet mond, de én nem vicceltem már akkor sem.
10 évesen voltam az első táncórámon. Addigra annyit mondogattam neki, hogy én táncolni szeretnék, nem pedig úszni meg kosárlabdázni, hogy megértette végre, és beíratott. Mondjuk, nem volt az igazi, mert valami hipp-hopp óra volt, ahol nem éppen azt a vonalat diktálták, amire én voltam kíváncsi, de kezdetnek megtette. Már akkor is úgy tekintettem rá, hogy meg kell tapasztalnom minél többet a tánc világából ahhoz, hogy jó táncosnő legyek.
2 hónapig látogattam azt az órát, aztán rájöttem, hogy az a stílus nekem nem annyira fekszik, így szóltam anyának, hogy keressünk másikat. Ekkor történt meg először, hogy megkérdezte magától, mit szeretnék. Elmondtam, hogy legjobban a standard táncok érdekelnek, így kerestünk együtt egy ilyen kurzust.
Imádtam a tanárnőt, aki az órákat tartotta. Annyira kedves volt, de mégis szigorúan követelt, mint egy tökéletes tanár. Nagyon sokat tanultam tőle a tánc filozófiájáról, és a magamba vetett hitről, a balettről meg már nem is beszélve, mert mint kiderült, az is szükséges volt az alapokhoz.
Már nagyon jól ment minden, mikor először találkoztam a latin táncokkal, és akkor tudtam, megvan, amit igazán kerestem. Főként a szalsza volt rám óriási hatással, minden energiámat arra fektettem, hogy az jól menjen, abban a legjobb legyek. Eljutottam a verseny táncosi szintig, szuper párom volt és tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni egész életemben.
Aztán egy hirtelen jött orvosi vizsgálat okán kiderült, hogy genetikailag nagyon rossz csontozatot örököltem, és nagyon erős csontritkulásom van, ami nem igazán kedvez az aktív sportolásnak. Az orvos azt javasolta, hogy a versenyszerű tánccal hagyjak fel, és felírt csonterősítőt. Én nagyon sokáig szinte nem is tértem magamhoz a sokkból, miszerint egy ilyen dolog, mint a rossz genetika fogja derékba törni a karrieremet. Aztán mikor felocsúdtam, rájöttem, hogy csak a versenyszerű életmóddal kell felhagynom, magával a tánccal nem, így elkezdtem b tervet gyártani. Nem is tűnt olyan rossz ötletnek, hogy másoknak átadjam a tudásomat, így úgy döntöttem, gyerekeket fogok tanítani táncolni. Ebben ki tudtam teljesedni és a tánc is része maradhatott az életemnek, mint ahogyan a csonterősítő is része maradt, elengedhetetlenül.
Ma már nem bánkódom ezen, igazából örülök is, hogy így alakult, mert nagyon sok energiával tölt fel a gyerekek tanítása. Próbálom átadni nekik a tánc filozófiáját és megértetni, miért is olyan különleges ember az, aki szépen és jól táncol. A munkám fontos és értéket teremt, emiatt sokszor még azt is képes vagyok elfeledni, mit kellett feláldoznom, hogy most az lehessek aki. Szerintem megérte.